"A mai blog bejegyzésem elég személyes. Sokan tudjátok, hogy már egy ideje megírom az életemet, mint epilepsziával élő szinkronszínész, azt is sokszor megosztom, hogyan befolyásolja a betegségem az életemet. Ezen a héten lesz a 24. évfordulója annak, hogy 18 évesen következett be életem első epilepsziás rohama. Abban az évben kezdődött, mikor friss egyetemista voltam egy színművészeti egyetemen 1991-ben. A 24 év alatt rengeteg emailt kaptam fogyatékkal élő emberektől, akik úgy vélték, hogy otthonról dolgozni szinkronszínészként a legutolsó opció számukra munka gyanánt."

Nehézségek epilepsziás szinkronszínészként
Az epilepszia egy olyan dolog, amiről csak nagyon kevés embernek van teljes információja. Az egyik legnehezebb dolog, ezzel a betegséggel, hogy vannak pillanatok, aminek indoka a többi embernek láthatatlan. Sok egyetemista a szakmámon keresztül ismert meg engem. A kezdeteknél mindig féltem a munkáltatóimtól, mert nem tudtam milyen reakciót fognak kiváltani egy esetleges munkahelyi rosszullétnél.

Már a munkába állásom legelején közölnöm kellett a főnökömmel, hogy mire számíthatnak egy rohamnál. Nekem a legrosszabb rohamom általában az absence (petit mal) rohamok voltak. Ekkor hirtelen egy rövid időre tudatomat vesztem, de képes vagyok járni, beszélni, írni üzeneteket mindeközben. Csak akkor vennéd ezt észre, ha már nagyon jól ismernél engem. Jómagam abból tudom, hogy volt egy absence rohamom, hogy a megírott üzeneteimnek semmi értelme nem volt, de szerencsémre a vevők és a munkatársaim nagyon megértőek voltak velem.

Mindezt figyelembe véve, elképzelem, hogy egy stúdióban vagyok fülhallgatóval a fejemen, a rendező beszél hozzám, én pedig nagyon érzékeny vagyok a fényekre és hangokra, ezáltal absence rohamot produkálok a helységben. A 90-es években nagyon sok munkát elveszítettem. Mikor az emberek nincsenek valamivel tisztában, és meg se kérdeznek téged, mindig csak a legborzasztóbb képpen képzelik el ezt a betegséget.

Munkát találni epilepsziásként nem egyszerű, mert sok ember nem "látja" ezt a betegséget. Nincsenek hiányzó végtagjaim, így az emberek reakciója általában: de te szedsz gyógyszert ugye? Szóval csak légy elkötelezett és minden rendben lesz.
Hibás reakció. Az hogy gyógyszerrel kontrollálva, ez csak egy marketing fogás. Mint minden mással az életben, ezzel se lehetünk 100%-ig biztosak. Az orvosok nagyon sokszor elmondták nekem, hogy a gyógyszer nem egy gyógymód. Betegségem kezdetén voltak napok, mikor nem tudtam bemenni a munkahelyemre, vagy egy meghallgatásra. Az embereknek magyarázhattam hiányzásom okát, de vagy nem érdekelte őket, vagy nem értették, így sokszor csak kerestek helyettem egy másik szinkronszínészt.

Mikor a meghallgatásokra nem tudok elmenni, akkor is keresnem kell valahogy pénzt. Az egészségügyi költségek, egy jó neurológus, és a rutin kezelések sokba kerülnek. Amerikában epilepsziásnak lenni drága mulatság. Volt mikor a Wall Street-nél dolgoztam (üzleti negyed), hogy legyen biztosításom, de csak 39000 amerikai dollárt fedezett, és még kellett fizetnem 45000 dollárt az egy hetes kórházi kezelésért. 2013-ban végül sikerült rendes munkát találnom, miután majdnem belehaltam egy epilepsziás roham-sorozatba. Egyszer mikor feleszméltem egy epilepsziás rohamom után, rendőrök álltak mellettem, mert azt hitték, hogy csak viccből hívtam a mentőket.

A legrosszabb ebben a betegségben: nem tudni mikor jön a roham, mikor sodor veszélybe másokat is a munkahelyemen, vagy közterületen, valamint egyszer csak felébredni a kórházban rengeteg kifizetetlen számlákkal. Az eddigi epis éveim alatt közel 200.000 dollárt fizettem ki. Azért is választottam a szinkronszínészetet, mert számomra ez kevesebb stresszel jár.

A pozitív oldala az epilepsziának:

Sokkal érzékenyebb lettem a "lelki" ügyekben