Az emberek azt mondják, hogy egy kisbaba fel fogja dobni az életemet, több szempontból is. Tudtam, hogy majd sok vizsgálaton kell átesnem terhességem alatt, hogy megbizonyosodjunk abban, hogy én és a kisbabám is jól van. Végül is sikeresen végig mentünk ezen a feladaton, habár akadt némi problémánk.
A “baj” az első trimeszterben történt.
Szerencsére, a férjem otthon volt velem, mikor rohamom volt. Utána megfogta a kezem és azt mondta, minden rendben lesz, én és a baba is biztonságban van. Ezt követően meg ekllett növelvi a Lamictal adagot, és az orvosok elmagyarázták nekem, hogy milyen kölcsönhatás van az epilepsziám és a terhességem között. Nálam a félelem, szorongás rohamkiválasztó tényező lehet, ezért innentől még jobban odafigyeltem az életemre. A következő egy hónapban semmi se történt.
A második “baj”-ra úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Éreztem a kisembert, ahogy a hasamban mozgolódott, rugdosott, ugrált (mint aki ugrókötélnek használja a köldökzsinórt :) ) Egyik este, 23:30-kor, amikor a férjem Vietnamban volt egy üzleti úton, egyszer csak úgy éreztem magam, mintha lebegnék a vízen. A szívem elkezdett erősebben verni, ezért ledőltem pár percre az ágyra. Mély lélegzetet vettem, lassan, és igyekeztem megnyugtatni magam. Mondtam a kis embernek, hogy minden rendben lesz.... ez nem fog megtörténni.... anyu szeret. De úgy éreztem, mintha a testem bizseregne, a kezem elkezdet remegni, fogtam a hasam és könnyek folytak le az arcomon. Éreztem ahogy a szemeim maguktól felnéznek, és aztán elvesztem. A hasamban volt a saját fiam, akit nem tudtam megvédeni.
Amikor kezdtem visszanyerni eszméletemet, bepánikoltam. Tudtam, hogy fel kell hívnom a szüleimet, de a mobilomat lenn hagytam a házban. Lefordultam az ágyról négykézlábra, képtelen voltam felállni, annyira szédültem. Tudtam, hogy jobb lett volna, ha még nyugton maradok pár percet, de nem tudtam várni, nem akartam egyedül maradni a félelmemmel. Szükségem volt arra, hogy valaki megnyugtasson, minden rendben van a kisbabámmal. Kúsztam a földön még egy keveset, aztán felálltam. Botladozva mentem végig a folyosón, mintha még sose jártam volna ott. A lépcsőn lehaladva nekimentem az egyik képnek, ami a falon lógott. Egyre jobban bepánikoltam, lassan a vállamat a falon csúsztatva araszoltam lefele, és próbáltam egyenesen maradni. Csak negyedik próbálkozásra sikerült felhívnom anyukámat, aki már akkor tudta, hogy baj van, mikor először meghallotta a hangomat. Mondta, hogy nyugodjak meg, nemsokára ideérnek. Én úgy tettem, lefeküdtem. Azon tűnődtem, mennyi időt kell várnom, aztán ismét eszméletemet vesztettem.
Az orvossal megnéztük a gyógyszerszintem, ami nagyon alacsonynak tűnt. A saját hormonjaim falták fel a gyógyszerem. Elmentem több neurológushoz és szülészhez, akik azon aggódtak, hogy minden alkalommal, amikor rohamot produkálok, a babám nem jut oxigénhez, amivel nagy kért okozok neki. Több napos EEG vizsgálatot csináltunk, és MRI vizsgáalatra is szükség volt. De én nem akartam az MRI vizsgálatot babámmal a hasamban, de végül igent mondtam. Ahogy a technikussal mentem az MRI vizsgálatra, ő hirtelen megállt, és hosszasan elmagyarázta nekem, miért nem ajánlja, hogy az MRI alá feküdjek a babámmal. Én döbbenten végighallgattam. A lány már több mint 20 éve dolgozott a szakmájában. Megfordultam, és elindultam egyenesen kifelé.
A hasam csak nőtt, én pedig már nem tudtam munkába menni. Minden negyedik héten csináltattunk 3D felvételeket, hogy megnézzük a baba egészségét. A legtöbb nap otthon feküdtem és beszéltema kis emberhez. És annak ellenére, hogy volt még pár rohamom, végén egy tökéletesen egészséges kisfiút hoztam a világra. Szerencsés voltam. A bűntudat és a sok aggodalom elhagyta a lelkem.
Egyszer valaki azt kérdezte tőlem: “Miután látod, hogy mi mindenen kellett keresztül menned, biztos hogy akarsz egy második gyereket?” Én erre nagyon dühös lettem, megbántva éreztem magam. Olyan volt, mintha azt kérdezte volna tőlem: Megérte mindez? Elég erős vagy ehhez? Ne vállaljak, mert rohamaim van?
Ha úgy álltam volna ehhez, hogy félek megtenni az epilepsziám miatt, sose lenne ez a kis ember most itt a kezemben. :)