Egy szombati napon egy gimnáziumban lehetőségem volt előadást tartani a 13-14. technikusi osztályoknak. Én az előadásomat két csoportnak szántam. Az egyik csoportba tartoztak azok a diákok akik még nem hallottak az epilepsziáról, vagy esetleg már hallottak, csak téves információik vannak erről a betegségről, velük először is ezt szeretném tisztázni. Valamint a másik csoportba azok az epilepsziások tartoztak, akik esetleg nem biztosak abban, hogy jó szakmát választottak e maguknak, de őket már az előadás elején biztosítottam, hogy nagyon is jó helyen járnak.

Az előadást az epilepsziások munkavállalásával kezdtem.

Maguk az orvosok, a pályaalkalmassági tanácsadók, illetve a munkaalkalmasságot vizsgáló orvosok nem tudják megítélni, hogy az ember egy spontán epilepsziás rohamot kapott, avagy egy munkahelyi baleset következtében lett rosszul. A munkáltató felelős a munkaválaló testi épségéért, ezért sokszor az episeket elutasítják, vagy ""munkára alkalmatlan" titulussal látják el őket. Az embernek nem kötelező elmondania egy állásinterjún az epilepsziáját, mert lehet, hogy 5 diplomája van és 8 nyelvvizsgája, de akkor se veszik fel az epilepsziája miatt. Viszont van egy olyan csoport, akik szerint érdemes közölni az állásinterjún, mert lehet hogy  a munkahelyén egyszer egy rohama lesz, és jobb, ha  amunkatársai és a munkáltatója tudja, mit kell ez esetben tenniük.

 Az iskola internetes oldaláról idézve megmutattam nekik, hogy a környezetvédő szakirányokra pályaalkalmassági vizsga nincsen, de a vegyipari képzések már egészségügyi vizsgálatokhoz kötöttek, és ott az epilepszia már kizáró vagy korlátozó tényező is lehet. Magyarán ha valakinek jól kontrollálható epilepsziája van, tehát rohammentes, az simán mehet vegyipari szakra is.

Majd pedig két példát meséltem nekik: képzeljék el hogy egy domboldalon állok egymagam mérőléccel a kezemben, és egyszer lesz egy epilepsziás rohamom, a lécet a fejemre ejtem, legurulok a dombról, és aztán mászhatok vissza.

 Vagy másik példának a Being tengernél királyrákokat védve egy gumicsónakban leszek rosszul. Nos mind a kettő túlélhető, csak mondjuk az utóbbi példa egy kicsit abszurd.

Tehát igaz megeshet, hogy rohamom lesz még akkor is, ha orvosilag alkalmasnak ítéltek meg ehhez a szakmához.

  Aztán felhoztam egy viccesebb témát, hogy maga a mézeskalács sütése semmivel sem veszélyesebb mint egy labormunka, sőt a mézeskalács sütése veszélyesebb is, mert azzal megégethetem a nyelvemet.

Elvileg ha a laborban veszélyes anyagokkal dolgozom, akkor izolálva leszek a többiektől, azaz ha rosszullétem lesz, akkor másoknak nem ártok.

És mindezeket figyelembe véve élő példaként állok előttük, és biztosíthatom, hogy ezek a szakmák elvégezhetők egy epilepsziásnak is.

Aztán idéztem nekik egy gondolatot, hogy

„minél képzetebb vagy, annál több lehetőséged van a munka keresés során, és ha elsőre nem is leszel fehér galléros, de ha tanulsz, akkor lehetőséged lesz előre lépni”

Azaz (és ezt mind a két csoportnak üzentem )ha megfelelő képzésekhez jutsz, akkor szinte bármilyen munkára alkalmas vagy.

Ezek után áttértem az epilepsziára. Megmondtam a diákoknak, hogy biztos itt mindenki más-más információval rendelkezik az epiről, ezért most csak felszínesen, a legfontosabb dolgokat fogom nekik elmesélni, de ha kérdésük lesz, arra majd szívesen válaszolok. Beszéltem nekik a 65 millió episről és a 150.000 magyar episről, valamint hogy ez kortól, nemtől független, bárkinek lehet epije. Aztán definiáltam nekik az epilepsziát és  a rohamot, majd ismertettem pár roham fajtát, és ezzel közöltem velük, hogy nem csak a mindenki által jól ismert eszméletvesztéses, rángógörcsös roham létezik, hanem ennek vannak sokkal enyhébb fajtái is.

Az hogy milyen átélni egy epis rosszullétet, ahhoz segítségűl vettem Lewis Caroll Alíz csodaországban című rajzfilmjét, ahol valószínűleg a rendező saját rohamait írja le. "Alice gyakran érzi úgy, hogy a teste vagy a körülötte lévő tárgyak összezsugorodnak, vagy nagyra nőnek."

Elmeséltem nekik hogyan kezelhető az epilepszia (műtét, gyógyszer, ketogén diéta, VNS pacemaker), és hogy mindezek kezelések lényege, hogy a beteg rohammentes életet tudjon élni. Ezután elmondtam nekik a helyes elsősegélynyújtást egy epilepsziás roham esetén (volt egy diák aki rákérdezett, hogy miért nem tehetünk semmit a rohamozó szájába).

Meséltem nekik az epis emberek jelenlegi helyzetéről, a stigmatizáltságról, hogy az emberek félnek attól amit nem ismernek, nem értenek. Meséltem nekik a levenduláról és a Lila-napról, és hogy minden epis majdhogy nem ugyan olyan teljes értékű életet élhet, mint egészséges társaik. Ehhez példának felhoztam saját magamat.

Megmondtam nekik, hogy biztos sok híres magyar epis van, csak félnek felfedni kilétüket, egyenlőre.

Az előadás végén az epis csoportnak megmondtam, hogy vállalják fel az epilepsziájukat, mert ha hasznos információkkal látják el diáktársaikat, akkor azok nem fogják őt kiközösíteni, és ugyan úgy fognak vele bánni, mint egészséges társaikkal. Én úgy gondolom, hogy pozitív megítéléssel minden lehetséges.

A legvégén pedig bemutattam pár képet az alapítvány működéséről (Pécsi kirándulás, faültetés, lufik, előadások), és hogy az alapítvány jelenleg előadásokkal próbálja jobban megismertetni az epilepsziát, és a félreértéseket, tévhiteket tisztázni. Valamint ha több információt szeretnének megtudni az epiről, akkor az alapítvány ehhez nagyon jó segítség, de az igazi információ források azok maguk az episek, mert ők minden nap együtt élnek ezzel a betegséggel, tapasztalják.  

Az előadás után voltak olyan diákok, akik elmesélték, hogy a családjukban kik epilepsziások, mindenki nagyon nyitott volt, miután látták, hogy én is nyitott voltam feléjük.