Elsie Akerele a Lady Atinuke Oyindamola Memorial Home (LAOM) alapítója. Ez a ház több száz fizikailag vagy szellemileg lemaradott gyerekekről gondoskodik, közel kilenc éve. A szociális munkás szerint, Lagosban (Nigéria) az ilyen gyerekeket a társadalom folyamatosan megbélyegzi, elutasítja.
A nő beszélt a kihívásokról, fájdalmakról, és a sebezhető emberek gondozásának pozitív hatásairól, valamint arról, hogy miképp változtatta meg életét a beteg gyermekének halála.
Miért vállalta el a fogyatékkal élő gyermekek gondozását?
Azért indítottam el ezt az otthont, hogy tiszteletben tartsam Atinuke lányom emlékét, aki epilepsziával élt. Csak egy csecsemő volt, mikor a lakásunk ablakából kiesett. Szerencsére túlélte, nem volt súlyos sérülése, kivéve a fejét. Aztán hét évvel később, az iskolájában vizsgázott, amikor egyszer csak leesett a földre és rohamozott.
Ekkor kezdődtek a rohamai. Gyanítottuk, hogy a kiskorában megtörtént balesete lehet ennek az oka, valamint a vizsgastressz is kiválthatta a rohamot. Az ilyen egészségügyi kihívásokkal szenvedők meg vannak bélyegezve, de a lányom bátor volt, minden kezelésen részt vett, ami a rendelkezésére állt.
Atinuke aztán középiskolás lett, mi mindig figyeltük, mellette álltunk, és bátorítottuk. Később főiskolára járt kommunikációs szakra, amit el is végzett, és később munkába állt, összeházasodott, és gyermeket is szült. De sajnos 2006-ban meghalt szülés közben.
Hogy érintett téged a halála?
Egy olyan keresztnek éreztem, amit el kellett viselnem. Elindítottam ezt az otthont a fizikai kihívásokkal küzdő gyermekeknek, amivel sok tapasztalatot szereztem. Vigyázok rájuk, és ösztönzöm a szüleiket, hogy osszák meg tapasztalataikat. Ezért indítottam az otthont.
Semmi megbánást nem érzek. Ha te olyan dolgot teszel, aminek pozitív következményei lesznek, az boldoggá tesz.
Már 9 éve vezeted ezt az otthont. Hogy haladsz vele? 
Jelenleg 34 gyermek és 8 dolgozó van az otthonban. Nem egyszerű ezt irányítani. Van, amikor élelmiszerhiánytól szenvedünk, nincs áramunk, ezért sokat kell üzemanyagra költenünk.
Sok közösség úgy néz a gyerekekre, mint isten gyermekeire, és sokan kérdik tőlem, mit is csinálok én ezekkel a gyerekekkel.
Néha a gyermekek nevében harcolok, mintha én lennék a szájuk. Mindig készen kell állnom arra, hogy megvédjem őket. Az emberek úgy néznek rájuk, mint valami kiállítási tárgyra, amit nem szabad megérinteniük.
Speciális nevelési igényű gyermekeket nagyon drága eltartani. DE a legnagyobb problémám a dolgozók kifizetése. Nincsenek önkénteseink.A gazdasági problémák mindenkit érintenek, így az adományok is apadnak.
Mindezen kihívásokkal megküzdve, mi tartotta mégis életben téged?
Ezek a gyermekek védtelenek. Sokan közülük még gyerekek, akár 30 vagy 40 évesen is. Ők örökre gyerekek maradnak. Ez az ő gondolkodásuk, és amikor közeledsz hozzájuk, és látod ártatlanságukat, csodálkozni fogsz. És ez ad nekem a lelkesedést, amit tovább kell folytatnom.
Köszönetet mondok a Lagos állam kormányzójának, Akinwunmi Ambode úrnak a fogyatékossági alapok létrehozásáért is, ez üdvözlendő fejlemény, és örömmel mondhatjuk, hogy az elkövetkező években, ez segíteni fogja az olyan szervezeteket, mint a miénk.
Milyen jövője van ennek az otthonnak? 
A célunk az, hogy átlépjük a szakadékot, ami az egészséges és a sérült emberek között van. Bízunk abban, hogy ez az otthon biztonságos és kényelmes tartózkodási helyet biztosít, ahol gondozni lehet őket.
Azt szeretnénk elérni, hogy ha kirándulásokra, vallási eseményekre, társadalmi meghívásokra, és más olyan tevékenységekre vinnénk őket, amik pozitív szerepet játszanak abban, hogy integrálják őket a társadalomba.
Tapasztalatai alapján mi a tanácsod a szülőknek és a társadalomnak a fizikai és szellemi kihívásokkal küzdő gyermekekhez?
Arra törekszem, hogy megismertessem a nyilvánossággal a fogyatékos gyerekeket, és tájékoztassam az embereket arról, hogy a fizikailag megváltozott gyermeket nem szabad elhanyagolni, ők is boldoggá tesznek minket.
Látnod kell milyen boldogok, mikor hazajövök. Úgy üdvözölnek engem, mint egy királynőt. Valaki azt mondta egyszer nekem, hogy még az elnök se kap ekkora üdvözlést, amekkorát én kapok a gyerekektől. Mikor látják, hogy hazajövök, azok a gyerekek, akik nem tudnak beszélni, tapsolva üdvözölnek, azok a gyerekek, akik nem tudnak tapsolni, ugrálnak örömükben. Szeretem ha boldognak látom őket.
forrás: http://sundiatapost.com/2017/08/29/children-with-special-needs-often-lead-to-break-up-of-marriages/
