Epilepszia az ókorban

 

Plinius római író, polihisztor, ókori enciklopédista. 
A római írónak fennmaradt egy monumentális terjedelmű és hatalmas információtömeget feldolgozó „Naturalis Historiája”, amelyet Kr. e. 77-ben tett közzé, és a leendő császárnak, Titusnak ajánlott. A mű címét célszerű Természettudomány-ként fordítani, hiszen a Plinius által leírt és összegyűjtött információtömeg az ókori tudományosság szintjét, színvonalát, kutatási módszereit tekintve tudománynak tekinthető, továbbá az ógörög historia szó eredetileg nem történetet jelentett (hanem eredetileg a kutatást, a közvetlen tapasztalásból származó ismeretszerzést, tudást jelentette).

 

 Enciklopédiájában az epilepsziát is megemlíti:
„A fóka a szárazon s a tengerben egyaránt megél. A viselkedése is olyan mint a hódé. Sokféle orvossághoz használható epéjét kihányja, gyomornedve pedig az epilepszia ellen hasznos,

ezért bölcsen maga hánytatja meg magát.” Valószínűleg ezért olvasható Ailianosznál az „ekrophei”, azaz fölfal, kiszürcsöl, kifejezés helyett „exemei”, azaz kihány (ugyanis, az emberektől irigyelve gyomornedvét, kihányja azt, nehogy epilepsziát tudjanak vele gyógyítani), hiszen Arisztotelész és a „Csodák könyvé”-nek összeállítója is ezt a szót használja: A fóka állítólag – mondja ő – kihányja (exemei) gyomornedvét ha elfogják, ez ugyanis gyógyhatású és jót tesz az epilepsziásoknak.”

A fóka húsa Avicenna szerint az epilepsziát és a méhgörcsöket gyógyítja. Mások a vérét ajánlják. Caelius Aurelianus azonban az efféle orvosságot nem javallja, jóllehet néhány helyen epilepszia esetében egyébként ajánlja.

forrás: http://mek.oszk.hu/04600/04623/html/istenallatkertje0005.html

Növényekkel az epilepszia ellen a múltból

 A kalabárbab cserje Nyugat-Afrika (Nigéria, Kamerun, Gabon) tropikus részein terem. Hüvelyében csokoládészínű, kissé érdes mag terem. Benne nagyon mérges, színtelen physostigmin van, ezért Guinea lakosai az istenitélet bizonyos alkalmazására, valamint nyílméregnek is használják. Minthogy a physostigmin a mozgató idegeket bénítja, a szem tükrét pedig szűkíti, ezért a kalabárbab extraktumát a pupillatágulás elhárítására és az epilepsziára használták. Nagyon toxikus, emberben 20-50 mg már letális.

A PIPERIS NIGRI FRUCTUS vagy fekete bors  az egyik legrégibb fűszer. Ősidők óta használják Indiában, ismerték már az antik görögök és rómaiak is. Termése egy évelő kúszó cserjének, mely Délnyugat-Indiában, a Malabár-parton honos; és számos trópikus vidéken termesztik Ázsiában (India, Indonézia, Malajzia, Sri Lanka) és Amerikában (Brazília). Termései 4-8 mm átmérőjű bogyók, melyek érés során zöldből pirosra színeződnek. A bors fő komponense a piperin és a kavicin.
A piperin központi idegrendszeri bénító hatású és görcsoldó hatású szernek bizonyult patkányban. Számos szintetikus származékát epilepszia ellenes szerként használják Kínában.

forrás: http://www.kislexikon.hu/kalabarbab.html#ixzz3hYvGskdN

 

Epilepszia az Árpád-korban

Kiszely István antropológus egyik könyvéből idézve:

"- A trepanáció – koponyalékelés. Őseinknél négyféle terpanáció (koponyalékelés) létezett:

1. Sebészeti beavatkozás, ahol a koponyaboltozat mindhárom rétegét (tabula externa, diploae és tabula interna) átvágták és a sérül koponya-részt kivették; 2. olyan homloki és nyakszirti koponyaboltozat-részek eltávolítása, amelyek feltehetően gyógyítási céllal készültek.

A bizánci és a belső-ázsiai agykamra-elmélet alapján őseink minden bizonnyal tudták, hogy a "krónikus fejfájás szelleme" a homloki, az "epilepszia szelleme" pedig a nyakszirti részben foglal helyet. Ilyen esetekben az agy mennyiségi növekedése ("jóindulatú tumor") következtében beállt agynyomást a fölötte levő koponyaboltozat-rész eltávolításával csökkentették és a betegséget meggyógyították. A csontszélek kalluszosan gyógyultak, arra záródásuk idejére fémlapot vagy más kemény tárgyat helyeztek;

3. olyan sebészeti beavatkozások, amelyek a koponya külső rétegének és a diploaenak "égetésével" a diploae-ereket szűkítették (ezt a laikusok "jelképes terpanációnak" nevezték);

4. Ez a beavatkozás az öreglyuk – a Foramen occipitale magnum – területére szorítkozott. Halott, életében epilepsziában szenvedett egyének öreglyuk-tájékáról csontdarabot vettek ki, azt megszárították, megőrölték, majd rituálisan "antiepileptikumként" használták.

A koponyalékelés mesterségét pásztoraink a juhok kergekórjánál (coenurosis) e századig alkalmazták. Ezekből a sebészeti beavatkozásokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ős- és honfoglaló magyarok a korabeli európai ismereteket jóval túlhaladó tudással rendelkeztek."

(Kiszely István: A magyarok őstörténete: A honfoglalás- és Árpád-kori magyarság betegségei és gyógyításuk)

 

Epilepszia a 16-17. században (középkor- kora újkor)

Ulysses Aldrovandi 1522 szeptember 11-én született Bolognában.  Aldrovandi munkássága a teratológiától, az antropológián, a botanikán, a zoológián át a filológiáig számtalan területet ölel át. Noha igazán jelentős felfedezéseket nem tett, muzeológusi, oktatói és tudományszervezői tevékenysége, nem beszélve hatalmas, összefoglaló művéről, óriási hatást gyakorolt az európai, késő-reneszánsz természettudományra. Emellett a közegészségügy, az embriológia és a gyógyszertan egyik úttörőjeként is számon tarthatjuk.

 Az egyik könyvében ("Könyv a cetekről") a szerző mindazt összegyűjtötte, amit csak a korban a cetfélékről tudni lehetett. 

 

Korábban már idéztük Pliniust, aki szerint állítólag a fóka, mivel az emberektől irigyli, ki szokta hányni a bélnedvét, nehogy epilepsziát tudjanak vele gyógyítani. Plinius több helyen írja, hogy ennek a bélnedvnek efféle tulajdonsága van, s azt állítja, hogy különféle egyéb orvosságokhoz is hozzávegyíthető. „Az epileptikusokat” – mondja – „a Héraklea-gyökérből való ital, a tengeri tehén bélnedvével együtt fogyasztva, gyógyítja. Ugyanevvel együtt vízben oldva a kocsord is hatásos.” Theophrasztosz pedig azt írja, hogy e bélnedv negyedrészét a panaceához szokták keverni. Megint másutt: „Az epilepsziára a fóka bélnedvét, lótejjel, szamártejjel, vagy gránátalma-lével isszák: vannak akik ecetben oldva, vannak továbbá, akik magában, labdacsformában fogyasztják.” Caelius Aurelianus római orvos viszont helytelennek tartja, ha epileptikusoknak adnak ebből a bélnedvből. Másutt, megint csak Plinius azt állítja, hogy a letargikusoknak jót tesz, ha borba vegyítve egy obulusnyit isznak belőle, más helyütt pedig elmondja, hogy a mágusok azokkal szagoltatták a fóka bélnedvét, akik hajlamosak voltak a letargiára.

Királyok is nyúltak a kannibalizmus csodaszeréhez
Az orvosi célú kannibalizmus évszázadokon át nagy népszerűségnek örvendett az újkori Európában, s a királyi udvarokban sem volt ismeretlen. A korai Európa történetének egyik legfurcsább orvosi praktikájaként vonult be az orvoslás történetébe. Sokáig tartotta magát ugyanis az a nézet, hogy a mumifikálódott emberi hús fogyasztása alkalmas, sőt ajánlott a betegségek kezelésére.



A gyógyító kannibalizmustól leginkább az epilepsziások vártak csodát. A kivégzésekre összecsődült tömegek között a görcsrohamoktól szenvedő férfiak és nők az első sorokért tulakodtak, mivel úgy gondolták, hogy a nyakazáskor kifröccsenő vérrel érintkezve meggyógyulhatnak. Az orvosi kannibalizmus népszerűsége a 19. század elejéig tartott, az utolsó ismert esetet 1865-ben, Németországban jegyezték fel. Göttingenben, 1858-ban, az epilepsziások még mindig a lefejezettek vérét itták gyógymód gyanánt.


Epilepszia a 18. században (felvilágosodás)

Denis Diderot francia filozófus és író volt. "Diderot a nőkről" című 1772-ben íródott munkájában megemlíti az epilepsziát:

"Asszony volt az is, aki Alexandria utcáin egyik kezében fáklyával, a másikban korsóval sétált, és ezt mondta: Fel akarom gyújtani ezzel a fáklyával az eget, és el akarom oltani ezzel a vízzel a pokol tüzét, hogy az ember Istent csak önmagáért szeresse. Ez a szerep csak asszonyhoz illik. De egyetlen szó elég ahhoz, hogy ezt a lázas képzeletet, ezt a legyőzhetetlennek látszó szellemet megfékezze. Egy orvos azt mondta az ijesztő hóborttól kínzott bordeaux-i asszonyoknak, hogy az epilepszia fenyegeti őket, rögtön meggyógyultak. Egy orvos izzó vasat ráz egy csomó epileptikus leány szeme előtt, és meggyógyulnak. Milétosz magisztrátusa kijelentette, hogy az első asszonyt, aki megöli magát, meztelenül közszemlére teszik ki; a milétoszi asszonyok rögtön kibékültek az élettel. Az asszonyok között járványos a vadság ádáz kitörése. Egyetlen nő példája egész sokaságot ragad magával. Csak az első bűnös; a többiek betegek. "


Epilepszia a 19-20. században

Dr Nyírő Gyula (Dés, 1895. március 12. – Budapest,1966.május 4.) orvos, elme-ideggyógyász, egyetemi tanár, az orvostudományok kandidátusa. Legfontosabb kutatási területe a szkizofrénia volt, ezért kísérletei során epilepsziások vérét injekciózta be szkizofrénekbe gyógyulást remélve.

Dr Halász Péter professzor munkatársaival elsôként végeztetett szociológia felmérést Magyarországon, 1994-ben az adott betegségcsoportban szenvedôket érintô társadalmi elôítéletek feltárása érdekében.A kilencvenes évek második felében az „epinapok” megszervezésével elsôként ô lépett fel az epilepsziásokat érintô társadalmi elôítéletek ellen,s kapcsolta össze tanszékvezetô orvosprofesszorként az egészségügyi és a szociális problémákat.  Felismerte, hogy a kérdés kezelésében a különféle szereplôk jelenléte – piaci faktorok,gyógyszergyárak,nonprofit szervezetek,maguk az érintettek és az állami szereplôk – egyaránt fontosak,s hogy nem elég a bajokról egy szûk körben beszélni, arról a nagyközönséget is tájékozatni kell a tömegkommunikáció segítségével.