Limit.
Higyj nekem, én vagyok a világ legpozitívabb embere, így nekem a “határ” szó is csak pozitív értelemben van jelen. Ez inkább egy realisztikus dolog. És azoknak az embereknek, akik egész életükben tündérmesében élnek, náluk se létezik ez a szó.
Mikor én oktatom az embereket az epilepsziáról, a legnehezebb kérdés amit kaphatok:
Mik a határaid epilepsziával élve?
Pedig ennek nem kéne nehéz kérdésnek lennie. Természetesen, határok vannak. Nem ihatok nagy mennyiségű alkoholt. Szükségem van elegendő alvásra. Kerülnöm kell a sztresszt, amennyire csak tudom. Nem kéne extrém sportokat űznöm. Vigyáznom kell a villogó fényekkel.
A probléma ezzel a kérdéssel, hogy egy kicsit úgy érzem, mintha védelemre szorulnék. Pedig azt akarom érezni, hogy nincsenek határaim.
Ez az érzés abból ered, hogy még régen, a gimis éveim alatt, mikor pompomlány voltam, az egyik amerikai foci meccsen rohamom volt. Nagyon pozitívak voltak a “visszajelzések”, segítőkészek voltak az emberek, de sokuk félreinformált ezzel a betegséggel kapcsolatban. Hallottam, aki azt mondta, hogy soha többé nem lehetek pompomlány, vagy nem fogom tudni elvégezni az egyetemet, hisz epilepsziával lettem diagnosztizálva.
Ahelyett, hogy dühös lettem volna rájuk, inkább elhatároztam, hogy megmutatom nekik, hogy az epilepsziám nem állíthat meg engem abban, hogy elérjem a céljaimat. Mindent megcsináltam, amire mások azt mondták, hogy nem vagyok képes rá.
Magas elvárásaim lettek önmagammal szemben. Sokat kellett bizonyítanom. Meg akartam mutatni, nincsenek korlátozásaim.
Ez nem volt valószerű.
Sok idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek, a határok azok, amitől mi egészségesen élhetünk, ahogyan mi még épelméjűek vagyunk, egyensúlyban vagyunk. Így a “határ” nem bírhat negatív jelentéssel. Olyan dolognak kell lennie, amiért mi ünnepelünk, mert úgy döntöttünk, hogy a legjobban próbálunk élni, nem pedig határokat húzunk magunk köré feleslegesen.
Neked mik a határaid az életedben?
