Velem élsz, minden nap
magammal cipellek,
jössz velem a boltba,
meglepsz hirtelen,
működésbe lépsz,
ha villogó fény ér.

Mustár szagát érzem,
pedig nincs is a közelben.

Csak te lehetsz,
játszol az érzékszervemmel.

Magolok, de nincs siker,
mert a túl sok gyógyszer
leblokkolja az agyam,
ezt is neked köszönhetem.

Csodaszép a napfény
menjünk az erdőbe,
megint kettőt látok
csak tovább, előre.

Megyek, de nem tudom
felmérni mi hol van,
neki fogok menni
tudom, hát ez van.

„Elnézést kérek”,
utánam szól: „nem látsz?”
Hát nem látok kérem.

Jónapot kívánok,
négy órára jöttem.
Tessék leülni,
várjon, majd hívjuk.

De hat óra is eltelt,
közel már a héthez
kijön az orvos,
jaj bocsánat
hát elfelejtettem,
hogy maga is itt van.

Jónapot, üljön le
inkább állva maradnék,
csak annyit mondjon meg
megvan-e a lehetőség…?

Hát ez nos nem így van,
sajnálom de nem
tudom hogy korábban igent mondtam
de nézze csak meg jobban ezt az MR-t...

Látom, azaz nem látom
mégis mit kéne látnom.
Hát itt ez a kis pont, ezért nem lehet
sajnálom.

„Értem” mondom, de nem,
kérek egy másodvéleményt
felkeresek egy másik dokit
ő azt mondja, van remény.

Van remény oh még mennyire
temporális?! a nyolcvan százalékban benne van,
de kérek MR-t, meg EEG-t, meg....

Kèt hónappal később, ismèt a dokinál
hàt sajnálom, de már nincs a nyolcvan százalékban.

Én megbékélek vele, és újra elkezdem,
bemutatkozunk egymásnak,
a gyógyszer és a beteg.

Kedvesnek kell lennem,
hisz még hosszú éveket
kell vele töltenem.

Állandó fogyasztója leszek,
remélem lassan,
de elfogadjuk majd egymást.